Az első közösségi média platform, amire regisztráltam a Facebook volt. Már minden osztálytársamnak volt profilja, szünetben emojikat küldtek egymásnak és mindenki bejelölt mindenkit ismerősnek. Páran még az analóg világban ragadtak velem együtt, de én már akkor progresszív fiatal lánynak tartottam magam, modernizálódni akartam. Pár hét kuncsorgás után regisztráltam anyukám felügyeletével. A kék oldal folyamatosan pörgött és pörgetett engem is, reggeltől estig, akár éjjeleken át. Mémeket néztem, filmeket értékeltem, tévésztároknak írogattam rajongói üzeneteket (sajnos). Mindig akadt tartalom, amit befogadhatott az addig ehhez képest alulstimulált agyam.
Mai napig azon kapom magam, hogy órákig görgetek és akár a széket is kilophatnák alólam. Azóta már sok más platformnak is a felhasználója vagyok, hogy minél változatosabban pocsékolhassam el az amúgy teljesen másra szánt időmet. Ilyenkor, ahogy anno szüleim tették, magamra szólok, hogy ejj, ez azért már túlzás és korlátozásokat vezetek be. Törekszem arra, hogy a bennem élő kiskamaszt tanítsam, ne hagyjam, hogy engem is meggyőzzön, mint annak idején anyukámat, hogy még csak egy óra és lefekszem. Igyekszem elmagyarázni neki, hogy nem mindegy, milyen tartalmakat tálalok az agyamnak, mert igenis befolyásol, hogy látom, mi az, ami népszerű.
A kiskamasz, aki voltam, görcsösen figyelte és követte ezeket a trendeket, embereket, oldalakat. Utánozta és olyan felnőttet nevelt belőlem, aki mai napig szorong, ha nem tud ezeknek a normáknak megfelelni, hiába mondja magának, hogy ez butaság.
Akárhogy is, megkísérelem a legjobbat kihozni az egészből. Ha már a közösségi média nevelte generáció tagja vagyok és volt időm kitanulmányozni a működését a mémeken túlmenően, akkor próbálom úgy alakítani a saját felületeimet, hogy abból hasznom származzon. Hogy tanuljak valamit a világról, az emberekről és magamról. Hogy megnyugtathassam a szüleimet és magamat, hogy a szorgos lány nem eltűnt, csak átalakult.
Tamás Zsófia, 20 éves
