Nem hiszem, hogy sokan lennének olyanok, akik ne tették volna fel magukban a kérdéseket: „Mi lett volna, ha ezt most kimondom?”, vagy „Mi lett volna, ha ezt most inkább magamba tartom?”. Bármilyen nehéz elhinnünk a véleménynyilvánításnak lehet pozitív, illetve negatív hozadéka is. Úgyhogy, hogyan is van ez?
Annak idején sokan azt kívánták bár szabadon kimondhatnák, amit gondolnak, anélkül, hogy valaki megrovóan rájuk nézne, vagy megjegyezné, hogy „Tudod, hogy ilyenre még gondolnod sem szabadna!”. Ezért sokszor egy naplóba írták le érzéseiket, gondolataikat, melyben úgy vélekedtek, ahogy kedvük tartotta. Sőt olyan tudósok is voltak, akik egyes elméleteket tanulmányoztak, és hiába jelentették ki azokat, senki sem hitt nekik. Gondoljunk például Gregor Mendel-re, aki a genetika egyik alapelvére jött rá, de mégis mikor előadta elméletét, mindenki elutasította azt, pedig ma már el sem lehetne képzelni a biológiatanulást ez nélkül.
Ma már mindent ki akarunk mondani és meg is tesszük, csak teljesen más kérdés, hogy hogyan. Egyesek szeretnek teljes nevük kiadásával írni kommenteket, ám mások az anonimitást kedvelik. És ez miért történik így? Mindenki attól fél, hogy annak, amit mond rossz következménye lesz.
Ahány embert kérdezünk, annyi féle változatot fogunk hallani erről a témáról. És ez így is van rendjén, de nehogy abba a hibába essünk, hogy csak a negatívumot, vagy csak a pozitívumot lássuk. Én most leírom, de legalábbis megpróbálom, hogy hogyan is képzelem én el.
A véleménykinyilvánítással olyan nézőpontok érvényesülhetnek, melyekre azelőtt nem is gondoltunk volna, ezáltal új megoldásokat kaphatunk, vagy akár javíthatunk egy adott helyzeten. Sőt még önmagunkat is formálhatjuk, ha értesülünk, hogy egyes dolgokat nem épp helyesen csináltunk. Na persze most egyesek megkérdezhetik, hogy ez nem a nevelés akar lenni, mert az nem ehhez a témához kapcsolódik. De abban az esetben nem, ha ez a figyelmeztetés a barátaink részéről érkezik. Mert pár száz évvel ezelőtt, még sértésnek lehetett venni az ilyen dolgokat. Nem azt állítom, hogy ma nem lehet ezeket sértésnek venni, de napjainkban sokkal könnyebben elfogadjuk barátaink véleményét, mint tették a múltba.
Ám lehetnek hátrányai is a véleménykimondásnak. Egyes vélemények sértőek lehetnek, nem hasznosak, mint a fentiek. Ha például valaki játszik nekem valamilyen hangszeren, de nekem nem tetszik, nem fogom elmondani neki, hogy ez volt életem legpocsékabb darabja, hisz ezzel megsérteném, sőt, talán, még a barátságát is elveszíteném. Néha jobb nem kimondani, amit gondolunk.
Ezért, akik önbizalomhiányban szenvednek (nem mindig azok, de az esetek többségében) az anonimitást választják. Félnek azt kimondani, hogy ez az ők véleményük, de valahogy mégis közölni akarják azt.
Bevallom, hogy pár éve publikálásra került egy könyvajánlóm. Mikor kezembe kaptam a folyóiratot, benne az írásommal, majd kiugrott a szívem a helyéből, annyira örültem. Belelapoztam, majd hirtelen megláttam a nevem, Annyira furcsa érzés volt, ott állni egy folyóirattal, melyből a nevem kacsintott vissza rám. Akkor nem, de mostanában néha, elgondolkodom, mi lett volna, ha az ajánló anonim. És mindig rájövök, hogy örülök, hogy nem így lett és visszakacsintott rám a nevem.
Bárki, aki olvassa ezeket a sorokat ne érezze azt, hogy én leírtam őt, mert valamit így csinál, vagy épp nem úgy csinál. Csak próbáltam leírni mindazt, ami bennem volt, nem gondolva arra, hogy akkor melyik „csoport” -ot mondanám olyannak, aki követi a „helyes” utat, vagy a „helytelen” utat. Mert szerinetem itt nincs ilyen. Egyes helyzetekben ezt kell választani, míg másokban pontosan az ellenkezőjét. Egy arany középutat kell bejárni ilyen téren.
Lázár- Kiss Boróka, 15 éves
